Stay Alive - Maradj Életben (Andy Biersack)

Sziasztok itt vagyok egy teljesen új fanfic - el és egy bloggal ami a BVB zenekarnak a tagjaival fog foglakozni vagyis kitalált történeteket fogok írni ebbe a blogba. Remélem hogy tetszeni fognak majd a fanficek és azt is remélem majd hogy sokan fogjátok olvasni a történeteket is.
Elsősorban kedves társírómnak írom és mindenkinek aki szereti a BVB rock bandát.
Ennyi lenne a bevezető kezdjünk is bele akkor a fanfic írásba.

1. rész - Coming Home

Tisztában vagyok vele, hogy le kellene húzódnom az út szélére. Nem
lenne szabad remegő kézzel vezetnem, miközben úgy érzem, hogy
alíg kapok levegőt, hiszen ezzel saját magam sodrom veszélybe.. De azt
is tudom, hogyha megtenném, nem lenne jobb. Nem lennék képes
lenyugodni. Azért érzem magam szarul, mivel rég jártam ezen a
környéken, és így szép lassan tárulnak elém az emlékeim, amiket jól
elrejtettem ezelőtt négy évvel az elmém méyén, de már nem megy.
Hiszen minden egyes épülethez, parkhoz egy - egy számomra fontos
emlék köt, aminek a visszaemlékezése miatt egyszerre vagyok boldog és
szomorú. Egyszerre szeretnék nevetni azokon a dolgokon, amiket
átéltem és sírni, mert tudom hogy már semmi sem lesz olyan, mint
régen. Bár erre a tényre nem most jöttem rá, hanem évekkel ezelőtt,
amikor magamra maradtam. Viszont ez sem teljesen igaz, sosem voltam
egyedül, de nélüle, az ő támogatása nélkül úgy éreztem magam. Hiába
volt ott anya és néhány közeli barátom, ismerősöm , egyikük sem az a
személy volt, akire abban a pillanatban szükségem volt. Egyikük sem
tudott volna biztonságot nyújtani számomra, csak ő, de rá nem
számíthattam. Fontosabb dolgai voltak, mint az én tönkre ment életem.
Nem hibáztatom érte, én is kaptam volna az alkalmon, ha olyan esélyem
lett vona, mint neki, de rohadtul szarul esett és még most is esik, hogy
csak úgy elment, mikor tudta, hogy nem vagyok jól. Nem volt elég
mindaz, ami történt velem, még kaptam a nyakamba egy másik
fájdalmat is, egy sokkal erősebbet, mint amit képes lettem volna abban
a pillanatban elviselni. De hát ez látszott is, hiszen mit csináltam? Két
napot maradtam még ebben a városban, majd leléptem jó pár
kilométerre, ahol úgy éreztem, hogy elég távol vagyok mindentől.

Azóta a nap óta, most jövök először haza. De ez nem csak egy egyszerű
hazalátogatás. Visszaköltözöm. Szüksége van anyának és a
testvéreimnek rám, én pedíg nem lehetek gyáva, ami sosem voltam,
egészen addíg a napig, hogy szarok rájuk és inkább élek abban a
városban, ahol biztonságban érzem magam. Vissza kellett jönnöm. El
kell fojtsam magamban az emlékeket, a fájdalmat és minden mást, ami
ide köt.  Szembe kell néznem, ha muszáj azzal a személlyel is, aki
valószínűleg a mai napon megtisztel a jelenlétével, mint minden évben
az elmúlt alkalmakkor, ellenben velem, aki haza se dugta a képét, pedíg
lett volna rá lehetőségem. Anya minden évben megrendezte ugyanazt
az összejövetelt, amit már kiskorom óta szokott, ahol összegyűlnek a
közeli ismerősök és a család egy délutánra. Biztos vagyok benne, hogy ő
is ott lesz, hiszen a családjával anya nagyon jó viszonyban van, ahogy
anno még én is. Hogy félek - e a találkozótól? Nem. Nem félek, csak attól,
hogy az a fal, amit az idő múlásával felépítettem, megreped majd neki
neki köszönhetően le is omlik... Nem tudom, hogy mi lesz, ha találkozunk.
Felismer majd? Én felismerem őt? Ez buta kérdés, hiszen nem egyszer
láttam már az újságok címlapján, biztos felismerem, csak már nem azt a
srácot fogom látni, akit régen hanem egy újat. Egy újat, akit már nem
ismerek.

Már csak pár száz méter van hárta és befordulok az utcánkba, abba az
utcába, ahová legrosszabb rémálmomba se tenném be a lábam, de nem
szabad gyávának lenni. Hazajövök és minden rendben lesz. Anyáékért
teszem, nem azért, hogy újra lássam pedíg hiányzik. Mindent képes
lennék megadni azért, hogy újra négy évvel korábban legyen és ne
engedjem elmenni, hogy ne engedjem őt el, még akkor is, ha ez önzőség
lett volna tőlem. Hiányzik, hiszen hosszú időn keresztül barátok voltunk,
közeli barátok, úgy éreztem, hogy olyan mintha a bátyám lenne, de
közben valami mást is éreztem a közelében, mára már tudom mi volt az.
Már tudom, hogy miért fájt annyira, amikor lelépett. Vonzódtam hozzá,
több volt számomra, mint egy barát, de ezt sosem mertem magamnak
bevallani, és hosszú ideíg nem is tettem meg. De aztán gondolkodni
kezdtem, hogy miérrt éreztem azt, teljesen magamba voltam roskadva,
és akkor beugrott és ezért jobban utáltam az egész helyztetet, de ez
már rég történt, azóta már más lettem. Erősebb, vagyis szerintem.
Készen állok a találkozásra és arra is, hogy azt lássa minden rendben
velem. Már csak az a kérdés, hogy ez a szép elképzelés működni is fog a
való életben, vagy az elképzelésemben megy ilyen könnyen?
Hamarosan kiderül, mert már nincs visszaút.

Fájdalmas nevetés szökik ki belőlem, amikor meghallom a rádióban
szóló számot, vagyis inkább az énekes hangját. A szívem máris sokkal
gyorsabban verdes a mellkasomban, arcomra pedíg szomorú mosoly
kltözik. Hallottam énekelni nem is egyszer még régen, de azóta sokkal
jobban megy neki, ahogy a dalírás is. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen
szenvedő képet vágott, amikor ne jöttek a szavak, amikor órákon át ült
az üres lap előtt, majd egy hírtelen ötletből vezérelbe kitéptem a lapot a
kezéből és elszaladtam vele. Persze ő üldözni kezdett, viszont elértem
vele a célom, hogy kicsit ellazuljon és utána már sikerült is neki, amit
szeretett volna. Annak ellenére, ami történt büszke vagyok rá, hiszen
feltornázta magát és valóra váltotta az álmát.

- Stay alive for the good times... - énekli, én pedíg mosolyogva jövök rá,
hogy nekem is ezt kell tennem. A jóra kell gondolni és abból erőt
meríteni, nem pedíg másból.

Nem azt kell nézni, hogy mit veszítettél el,
hanem, hogy mid volt és mit jelentett számodra.
Legyen bármi az elkövetkezendő órákban, napokban nem fogom engedni, hogy
összetörjön. Nem fog összetörni a jelenléte, mert a közös emlékeinkre
fogok gondolni, nem pedíg arra a napra. - Stay Alive - feejződik be a
szám, mire a házunk elé érek.


Sóhajtva dőlök hátra az ülésen, majd állítom le a motort. Andyék háza
előtt több kocsi is állt, ami azt jelenti, hogy ő is itthon van és el is fog
jönni ide. Ahogy felemelem a fejem, egy sétáló fiút látok meg éppen a
ház felé tartva. Azonnal mosoly terül szét arcomon, hiszen ő Brandon.
Kivágom a kocsim ajtaját, mire felém kapja a fejét, majd ledermed.

- Mi az, nem is üdvözölsz? -  kérdem nevetve. Fejét megrázva közeledik
felém, majd szorosan a karjaiba zár, én pedíg megkönnyebbülten
sühajtok fel. - Szia Öcsi - suttogom.

- Ugye ezt most nem csak képzelem, a melegnek köszönhetően, hanem
tényleg te vagy az? - kérdi tőlem, halkan mire felnevetek.

- Nem képzelődsz - adom tudtára.  - Tényleg itt vagyok és itt is leszek
ha befogadtok.

- Ez milyen hülye kérdés, Steph? - húzódik el tőlem.- Ez a te otthonod is,
akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Számodra mindíg van hely itt -
mosolyog rám.

- Akkor maradok - vonom meg a vállam. - Any a biztos hátul van a
vendégekkel, igazam van? - kérdezem tőle.

- Annyira átlátszó vagy nővérkém - vágja hozzám. - Miért nem azt kérdezed
inkább, hogy Andy itt van - e? Hiszen erre vagy kíváncsi - jelentette ki, mire
én éppen a számat nyitom, hogy válaszoljak neki, de nem ad rá esélyt. -
Meg se próbáld, mindketten tudjuk, hogy igazam van, csak te ezt nem
fogod bevallani. De különben, nem még nincs itt, de már hamarosan jönnek.

- Értem, motyogom. - Segítesz a csomagokkal?

- Idősebb vagyok, de lány és a lányoknak az udvarias fiúk
segítenek. - Nézek a szemébe, mire ő csak megforgatja a szemeit, majd
tekintete megaakd egy ponton.

- Én segíthetek neked? - kérdi egy hang.

- Baszki - suttogom, mielőtt még megállíthatnám magam. Segítőkészen
nézek Brandonra, de ő bólintással jelzi, hogy az a személy áll mögöttem,
akire gondolok. Mély levegőt véve fordulok felé. - Kösz, de nem kell a
segítséged - mondom kimérten. - Egyedül is boldogulok - teszem
hozzá. Ragyogó kék szemeivel engem néz, mire én nyelek egyet.
Istenem olyan rég láttam már, hogy teljesen elfelejtettem, hogy mit is
érzek a közelében, amikor alíg pár centi van közöttünk. - Megtennéd,
hogy... - csak ekkor veszem észre, hogy nincs egyedül. - Uh, hello -
intek egyet a mellette álló lány felé. - Nekem most mennem kell -
motyogom, majd elfordulok. . Megtennéd, hogy beviszed ezeket, míg én
megkeresem anyát? - fordulok az öcsém felé, mire bólint egyet, én pedíg
hálásan mosolygok rá, majd gyors léptekkel indulok el a hátsókert felé.


Nem fogok megtörni, legyen bármi nem engedem, hogy összetörjek.
Felőlem azt csinál amit akar, azzal akivel csak akar de engem
hadjon ki belőle. Most azt hitte, hogy jön felajánlja nekem a segítségét
én pedíg ezer örömest elfogadom? Miért csinált úgy, mintha egy ég adta
világon semmi sem történt volna, mintha nem telt volna el négy év? És
mi a francért olyan kék a szeme? Kicsit frusztráltan érek a kertbe, majd
pillantok körbe, ahol észre veszem anyát. Mosolyt eöltetve magamra
indulok el felé. Amint észrevesz, abbahagyja a beszélgetést és szorosan
a karajiba zár.

- Hiányoztál anya - szorítotom magamhoz. - De már nem megyek sehová.
Pár percig öleljük egymást, majd magamon érzek egy tekintetet ezért
elválok anyától, aki könnyes szemekkel néz rám, de nagyokat pislogva
próbálja visszatartani a könnyeit. Kíváncsian fordulok a tekintete felé,
majd meglepődöm.

 - Szia Amy - köszönök az előttem álló nőnek, akit már egy jó ideje nem
láttam. - Rég nem láttalak.

- Négy éve, nem igaz Steph? - mosolyog rám. - Csinos vagy - néz végig
rajtam. - Találkoztál már a fiammal?

- Ígérem gyakran fogunk találkozni. Köszönöm. Öhm, igen
amikor jöttem befelé, de én siettem megkeresni anyát - motyogom.

- Értem - biccent felém. - Ugye tudod, hogy sajnálja ami törént?

- Kélek ne beszéljünk róla. Szívesen beszélgetek veled, de ne kelljen
Andyről beszélnünk, mert arra se kedvem sincs se időm. Túltettem
magam rajta és örülnék ha nem próbálna a közelembe jönni, mert
nem fogom neki hagyni, hogy minden úgy legyen, mintha minden oké
lenne, mikor nincs is így - adom a tudtára. - Bocsánat, hogy így
letámadtalak, de nem akarok róla beszélni. - sóhajtok fel. Bemegyek
keresek valami innivalót, hátha attól kicsit lenyugszom.

Amy nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele, de még mindíg rosszul
érint, ha valaki felhozza őt és az sem segített, hogy előtte
találkoztam vele. Egy pohár hideg víztől, máris jobban érzem magam,
lenyugtatott, de ez csak addíg tart, míg be nem lép a konyhába az a
személy, akit a legkevésbé sem akarok látni.

- Te mindenhol ott vagy? - mordulok fel.

- Én is örülök neked, Steph - vágja rá gúnyosan. - Tudod, vendég vagyok
és anyukád küldött be, mert látta hogy mennyire zaklatott voltál,
amikor bejöttél. Jól vagy? - lép hozzám közelebb, de én magam elé
tartom a kezem.

- Ne gere közelebb, Andy - rázom meg a fejem. - Teljesen jól vagyok,
miért ne lennék? - kérdezem tőle.

- Nézd, tudom...- kezd bele.

- Nem akarom hallani, oké? Találkozni többzör fogunk, mivel
hazaköltözök, de semmi sem lesz olyan, mint volt és nem fogod elérni,
bármennyire is szeretnéd. Én már más vagyok és ahogy látom, te sem
vagy már az aki voltál. Nem kell velem foglalkoznod,  jól vagyok -
mondom a szemeibe nézve, de érzem hogy remeg a hangom. Ő pedíg
ismer és tudja, hogy mikor mondok igazat, mert én teljesen őszinte
voltam vele, bár ő is de attól én még azt érzem, hogy nem voltam neki
olyan fontos, ha képes volt csak úgy lelépni. Elhaladni készülök mellette
de elkapja a karom és megállít.

- Hiányzol, ugye tudod? - suttogja a fülembe. - Sajnálom, hogy azt
tettem...

- Már mondtam, hogy ne mérdekel - rántottam ki magam a kezéből, majd
viharzok ki a kertbe.

Alíg vagyok itt pár perce, de már lassan kezdem elveszteni a türelmem.
A sírás határán vagyok, de senkinek sem adhatom meg azt az örömöt, hogy
miatta sírjak. Felnőttem, túltettem magam rajta, minden oké, ki fogom
bírni azt a pár napot amíg itt van. Elkerülni nem tudom, de mindent
megteszek majd, hogy a lehető legkevesebbszer találkozzak vele.

- Kicsim minden rendben? - szólalt meg anya, mire bólintok egyet majd a
kert végébe megyek és leülök az én helyemre, ahol mindíg egyedül
voltam, vagyis sokkal inkább vele de most egyedül és nekem egy kis
magányra van szükségem, míg lenyugszom, mert érzem, hogy
megremeg a falam és azt nem engedhetem meg.

- Miért nem vagy itt amikor szükségem lenne rád? - suttogom magam
elé. - Szükségem lenne rád apa...